A testvér blogban olvasható bejegyzés itt is sok magyarázatra adhat választ.
A neten olvasgatva ezt is, azt is, egy tanulmányra bukkantam. Idézek most egy számomra fontos részt az olvasottakból:
,"Bennett szerint egy átlagos ember hét embert tudhat maga mellett biztosan. Azok, akik csak 2, 3 vagy 4 emberrel ápolnak szociális kapcsolatot, nagyobb kockázatnak vannak kitéve. 'Az embereknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy a depresszió formájában jelentkező negatív érzelmek, magány és túlterheltség, káros hatással vannak az agyra' - mondta Bennet.
Ez számomra miért érdekes?Mert ha jól körülnézek, bizony a maximum a 4 ember. Ami önmagában nem kevés, de ha tovább olvasom a tanulmányt , bizony rémisztő.Mert ebben a 4 emberben benne van édesanyám, aki abban a betegségben szenved, amit később a tanulmány, mint intő példát emleget.. Sőt azért is, mert mindentől független én is kevésnek tartom. Ettől bizony egyedül, hatástalan magányosnak érzem magam.Miért is? Mert egész életemben közösségi ember voltam. Olyan "társadalmi lény" aki formálta a közösséget, terjeszteni próbálta az általános műveltséghez tartozó ismeretek sorát. Igyekeztem saját példámmal erősíteni, hogy a szabadság, az igazságosság, a szeretet, szerelem, a barátság, boldogság, öröm és derü és mindezek társai adják azt azt a lelki békét és életérzését, amik élhetővé teszik önmagunk és társadalmi életünket.Ezek mind egyéniségem lényegét tükrözték.(félreértés ne essék voltak, vannak hibáim, mint másoknak is)
Most pedig itt állok mázsás terhekkel a vállamon, szinte megoldhatatlan problémák sorával.Ezek bizony negatív érzések sorát hozzák.Erősítik bennem a magányosság érzését. Pedig vágyaimban még élnek a boldogság pillanatai a múltaké és eljőhetőké is.Fülemben viszont felcseng egy vers sora, amelyben szól:" a holló soha már" szeretném, ha rossz verstől "csengene" a fülem.
Ezért próbálok meg mindent megtenni erőmhöz képest, hogy jelen legyek s talán még hassak is. Blogot írok, közösségi oldalakon fejezem ki a véleményem, mint egy felkiáltójelként, hogy : halló még itt vagyok.
Mindenem a rádió, a hírek, események, a zenék, a hangversenyek.Persze olvasok is viszonylag sokat. Pont most van a könvhét utolsó napja.De könyvet venni, vagy színházba-hangversenyre járni, csak mértékkel, nagyon nagy mértékkel tudok.Mondani sem kell, ócska gazdasági szempontjaim miatt.
Mi végre ez a bejegyzés? mert szükségét érzem, hogy megosszam mindazt a félelmet, amit az ember barátaival nem mer megosztani, mert terhelni őket nem szeretném, hisz a mázsáimat nekem kell cipelnem, a problémákat nekem kell megoldani. De!!!, elfáradtam kérem szépen, már régen és nagyon.Szeretnék mint anno Arany János ülni a szigeten és mélázni, merengeni. A válasz most is a : nem lehet.Mert a drága költő is magánya rabja, gondolatai betege lett.Mi lehet akkor a megoldás? Továbbra is keresni azt a "kék madarat" ami még elhozhatja számomra a felmentést, megóv az elszigeteltségtől, segítő kezet is nyújt talán.Valójában hol van a mesebeli Kék madár?
" A madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.”
,"Bennett szerint egy átlagos ember hét embert tudhat maga mellett biztosan. Azok, akik csak 2, 3 vagy 4 emberrel ápolnak szociális kapcsolatot, nagyobb kockázatnak vannak kitéve. 'Az embereknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy a depresszió formájában jelentkező negatív érzelmek, magány és túlterheltség, káros hatással vannak az agyra' - mondta Bennet.
Ez számomra miért érdekes?Mert ha jól körülnézek, bizony a maximum a 4 ember. Ami önmagában nem kevés, de ha tovább olvasom a tanulmányt , bizony rémisztő.Mert ebben a 4 emberben benne van édesanyám, aki abban a betegségben szenved, amit később a tanulmány, mint intő példát emleget.. Sőt azért is, mert mindentől független én is kevésnek tartom. Ettől bizony egyedül, hatástalan magányosnak érzem magam.Miért is? Mert egész életemben közösségi ember voltam. Olyan "társadalmi lény" aki formálta a közösséget, terjeszteni próbálta az általános műveltséghez tartozó ismeretek sorát. Igyekeztem saját példámmal erősíteni, hogy a szabadság, az igazságosság, a szeretet, szerelem, a barátság, boldogság, öröm és derü és mindezek társai adják azt azt a lelki békét és életérzését, amik élhetővé teszik önmagunk és társadalmi életünket.Ezek mind egyéniségem lényegét tükrözték.(félreértés ne essék voltak, vannak hibáim, mint másoknak is)
Most pedig itt állok mázsás terhekkel a vállamon, szinte megoldhatatlan problémák sorával.Ezek bizony negatív érzések sorát hozzák.Erősítik bennem a magányosság érzését. Pedig vágyaimban még élnek a boldogság pillanatai a múltaké és eljőhetőké is.Fülemben viszont felcseng egy vers sora, amelyben szól:" a holló soha már" szeretném, ha rossz verstől "csengene" a fülem.
Ezért próbálok meg mindent megtenni erőmhöz képest, hogy jelen legyek s talán még hassak is. Blogot írok, közösségi oldalakon fejezem ki a véleményem, mint egy felkiáltójelként, hogy : halló még itt vagyok.
Mindenem a rádió, a hírek, események, a zenék, a hangversenyek.Persze olvasok is viszonylag sokat. Pont most van a könvhét utolsó napja.De könyvet venni, vagy színházba-hangversenyre járni, csak mértékkel, nagyon nagy mértékkel tudok.Mondani sem kell, ócska gazdasági szempontjaim miatt.
Mi végre ez a bejegyzés? mert szükségét érzem, hogy megosszam mindazt a félelmet, amit az ember barátaival nem mer megosztani, mert terhelni őket nem szeretném, hisz a mázsáimat nekem kell cipelnem, a problémákat nekem kell megoldani. De!!!, elfáradtam kérem szépen, már régen és nagyon.Szeretnék mint anno Arany János ülni a szigeten és mélázni, merengeni. A válasz most is a : nem lehet.Mert a drága költő is magánya rabja, gondolatai betege lett.Mi lehet akkor a megoldás? Továbbra is keresni azt a "kék madarat" ami még elhozhatja számomra a felmentést, megóv az elszigeteltségtől, segítő kezet is nyújt talán.Valójában hol van a mesebeli Kék madár?
" A madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.”
Az én szívem eddig is és továbbra is szeretettel telve, nyitva dobog. ( furcsa megfogalmazás, de igaz) Tehát kell lennie egy másik szívnek és ott lakik az a "kék madár"........Talán fészekre talál nálam is..........
A lecke fel van adva, mondhatnám úgy is a "kocka el van vetve"(Alea iacta est mondta Julius Caesar )
